• English (UK)
  • Magyar (HU)

Sidebar

Mexikótól a Kazinczy utcáig – interjú Jancsó Zoltánnal

Jancsó Zoltán életének elmúlt tizenhét éve a festészet bűvöletében telt, közben persze foglakozott szinte mindennel, s megtapasztalta azt is, hogy mit adhat Mexikó. A Jancsó Art Gallery elmúlt két éve talán arra is válasz, hogy mi az, amiért valóban érdemes volt belülről megismerni a karibi életérzést.

– A Jancsó Art Gallery egyszerre otthonos és furcsa, láthatóan nem próbál magára ölteni valami hamis eleganciát itt a buli-negyed szívében…

– Ez a galéria eredetileg az én műtermem volt, amikor több év után visszatértem Mexikóból, a helyiséget – mint az életben a legtöbb dolgot – sorsszerű véletlenek eredményeként kaptam meg. Eleinte nem volt még fűtés sem, és sokan fanyalogtak, hogy mit akarok én itt. Aztán, ahogy festettem, észrevettem, hogy egyre többen kíváncsiak arra, hogy mi történik a buli negyed közepén egy pincében. A spontán érdeklődés nagysága miatt gondoltam azt, hogy itt érdemes lenne galériát nyitni. A következő gondolat már az volt, hogy megosztom más művészekkel is a helyet, így lett befogadó galéria. Szinte bárki jöhet, akiben van „spiritusz”, nem kell, hogy diplomás festőművész legyen. De persze az sem kizáró ok.

– Miért hívsz másokat is kiállítani a saját galériádba?

– Már tizenhét éve foglalkozom aktívan a festészettel, és pályám kezdetén, nagyon-nagyon szerettem volna valami csoporthoz, közösséghez tartozni. A „nagy elődök” példája alapján irigyeltem azokat, akik közösséget létrehozva, jóban-rosszban összetartva együtt alkottak. Nagyon tetszett ez az elképzelés, de amivel itthon találkoztam, az nagyon távol állt ettől. Sok-sok elutasításban volt részem, érződött, hogy itt mindenki a saját pecsenyéjét próbálja sütögetni, és senkivel nem akar osztozni. Ez az egész nagyon rosszul esett nekem, és így fontos lett, hogy ne így viszonyuljak másokhoz.

– Mexikóban máshogy bánnak egymással az emberek?

– Teljesen más a hozzáállás és a hangulat, az ottani festők szinte azonnal befogadtak, meghívtak magukhoz. Kíváncsiak voltak arra, hogy én mit tudok, mit alkotok, és ők is örültek a figyelmemnek. Sőt, az egyik művésszel annyira összebarátkoztunk, hogy meghívott magához, és éjszaka a lapos tetőn együtt festettünk egy közös képet. El sem akartam hinni, hogy így is lehet…

– Még így is szokatlan számomra, hogy az itthoni szemétdombi kakas-hangulaton akarsz változtatni.

– Én hiszem, hogy a Magyarországon élő emberek nagyon szépek, nagyon okosak, nagyon tehetségesek, nagyon jó dolgokat képesek létrehozni, és mégis egészen elképesztően kevés az, amivel úgy tudnak élni, hogy valódi eredményeket érjenek el. Túl sok a nyavalygás. Persze, a történelemben mindig volt a nyakunkon valami/valaki, és mindig lehetett okokat találni, hogy miért nem mennek a dolgaink, de ezzel együtt úgy gondolom, hogy az ilyesmin túl kell végre lépni. A művészet pont egy olyan terület lehet, ahol – az aktuális társadalmi és politikai trendektől függetlenedve, a nemzeti siránkozástól elszakadva – megmutathatjuk, hogy mit tudunk. Ezért kell, hogy jöhessenek, jöjjenek más művészek! Az, hogy itt együtt állítunk ki, nem azt jelenti, hogy egymással versengünk, sokkal inkább azt, hogy egymást erősítjük.

– Nincs féltékenykedés az alkotók között?

– Ha bejön valaki és akar venni egy tájképet, akkor őt nem lehet rábeszélni egy aktra vagy egy absztraktra. Még az is, aki csak úgy betéved, konkrét elképzelésekkel bír, és nekünk nem feladatunk, hogy valamiről le-, vagy valamire rábeszéljük. Ez persze azért is fontos tapasztalás, mert vannak olyan művészkörök, amelyeknek csípi a szemét az, ahogy mi itt együtt vagyunk és működünk.

– Te vagy a galéria vezetője, s ez biztos nem mindig könnyű. Van olyan, hogy valakit el kell utasítani?

– Megesik, és képzelheted, hogy mennyire nehéz. Vannak, akikben már látom a lehetőséget, de érzem, hogy még érniük kell. Az első festéssel töltött éveimben én is találkoztam azzal az elutasítással, amiről utólag tudom, hogy jogos volt, és hosszú távon nekem tett jót. Így, hogy már – még csak? – tizenhét éve festek, kezdem megérteni Cézanne kijelentését, miszerint húsz év a festő pályafutásában csak egy tyúklépés. Nálam például mostanában kezdődött egy új alkotói periódus, olyan örömmel vetem magam az alkotásba, mint egy gyerek. De ehhez kellett az eddig bejárt kacskaringós út.

Kazinczy utca 30.

– Más galéria kapcsán nem kérdezném, de itt talán indokolt: ez egy közösségteremtő hely?

– Szoktak lenni felolvasások, néha zenészek jönnek, és muzsikálnak, volt olyan, hogy Szalóczy Pál jött beszélgetni, máskor meg Varga Miklós. Csütörtökönként egy-egy festő itt alkot, s azok, akik akkor betérnek, megnézhetik, hogy mi zajlik a „kulisszák mögött”. Persze, vannak olyan festők, akik nem tudnak, vagy nem akarnak élni ezzel a lehetőséggel, vannak, akik inkább kifogásokat keresnek, ahelyett, hogy megragadnák a felkínált alkalmat… Tényleg sokakon azt látom, hogy nem tudják levetkőzni a panaszkultúra adta kereteket.

– Hány művész kötődik a galériához?

– A tágabb körbe nagyjából húszan tartoznak bele, és körülbelül öten-hatan vagyunk, akik rendszeresen összejárunk, együtt alkotunk, ötletelünk, dolgozunk és gondolkodunk.

– Térben mennyire bővíthetők a keretek?

– A galéria működésének az is részét képezi, hogy a Szimplában és több más bárban és kocsmában is lehetőségünk van kiállításokat rendezni, azt talán el tudod képzelni, hogy így még többekhez jutnak el a képek.

– Mexikóról nem tudtunk nem szót ejteni a galéria kapcsán, de, mert úgy tudom, nem szokványos utakon jutottál odáig, s onnan ide, erről is faggatnálak kicsit…

– Nógrád megyéből, Jobbágyiból származom, édesapám géplakatos, édesanyám pedig takarítónő volt. Gyerekként jól rajzoltam, de egyébként elég eleven és csintalan gyerek voltam. Talán csak egy olyan tanárra, Jójárt Zoltánra emlékszem, aki nyomot tudott hagyni bennem. Visszanézve úgy érzem, hogy ő ültette belém a művészet iránti rajongást. Nagyon finoman terelgetett a művészet felé. Aztán tizennyolc éves koromban, amikor édesanyám meghalt, akkor megpattant valami, és egészen más irányba fordultam. Eredeti szakmámat tekintve hentes vagyok, de voltam szakács, taxis, póker-osztó, szobafestő… A következő nagy trauma harminc éves koromban ért, amikor meghalt az öcsém, és úgy éreztem, nincs kiért-miért maradni. Elkezdtem magamat módszeresen tönkretenni, mert úgy éreztem, hogy nem tudok tovább élni. Egy nagyon sötét éjszakán, mint valamiféle menedék, jött a rajzolás. Másnap már mentem a boltba, és bevásároltam festőkellékekből, és rohantam haza alkotni. Azt vettem észre, hogy alkotás közben nincs lelki nyomor, és nincs fájdalom. Azóta nem kérdés az, hogy festek-e, mert festenem kell. Nagyon sok görcsöt és stresszt tudok ezzel feloldani és eltávolítani… Ebből persze az is következik, hogy mostanában, ha a galéria körüli szervezések miatt nincs időm festeni, akkor majd’ felrobbanok egy idő után.

Pestre kerültem, vendéglátóztam, aztán jött a házasság, a gyerek, leköltöztünk Szarvasgedére, egy 300 lelkes faluba. Azt gondoltam, hogy vidéken azért kicsit más a légkör, mint Pesten. Vágytam arra a stabilitásra, amit a vidéktől reméltem. 2005-ben meghalt édesapám is, aztán meg válás lett a hazásságból, és tovább kellett lépni. Újra Pestre jöttem, de addigra már bennem motoszkált, hogy el kell jutnom Mexikóba, ha addig élek is.

– Miért éppen Alaszka Mexikó?

– Még a kilencvenes években megismerkedtem egy sráccal, akivel nagyon mély nyomokat hagytunk egymásban. Ő kiment Mexikóba, és kapcsolatban maradtunk, ha néha-néha hazajött, akkor mindig hívott, hogy menjek én is. Aztán teltek az évek a vendéglátásból elegem lett, és taxizni kezdtem, de tíz év után kezdtem belefásulni. Akkor, teljesen váratlanul összefutottam ezzel a Mexikóban élő barátommal a Király utcában… 2010-ben mentem ki először, és mert nem úgy voltam kinn, mint egy turista, ezért nagyon értékes tapasztalatokat szereztem. (Ott ismerkedtem meg a Szimpla egyik tulajdonosával is.) Egy hónap után hazajöttem, de a következő tavasz megint Mexikóban talált. Fehér homok, tenger, pálmafák. Napokig csak azon „moziztam”, hogy azon az éghajlaton mennyire más a levelek formája, keménysége, állaga. Lenyűgözött a másság. Aztán voltak, akik megvették a festményeimet, meg közben dolgoztam egy szálloda felújításán is… Néha-néha hazajöttem, mert nagyon hiányzott a lányom, akivel bensőséges kapcsolatom van. Négy év Mexikó – és néhány ingázás után – eldöntöttem, hogy hazajövök, mert szeretnék a lányommal lenni, és szeretnék újra egy családot.

Hazatérésem után sorsszerű véletleneknek köszönhetően találkoztam a mostani párommal, most két évesek a közös ikreink.

– És Mexikó nem vár vissza?

– Most nem akarunk életvitelszerűen ott élni, de majd meglátjuk. Nekem azért néha hiányzik az a légkör. Én tényleg nagyon fontos dolgokra ébredtem rá Mexikóban. Ott az emberben működő teremtő erőt nem csak hiszik, vagy kapiskálják, hanem alkalmazzák. Tudják, hogy a másiknak – akár idegennek – adott jó szó, ölelés, biztatás, tányér leves, tíz peso tízszeresen megtérül. A nagy körforgásban minden és mindenki a helyére kerül. Az álló malomkő nem őrli meg a gabonát, ha megvan az eszköz, azt működtetni kell. Ezt próbálom itthon is megvalósítani, s közben látom, hogy szükség és igény is van az ilyen hozzáállásra. Túl kell lépni azon, hogy mindenki remegve őrizgeti a saját kis szarkupacát, s retteg, hogy elveszítheti még azt a keveset, amit összekuporgatott.

– Van arról víziód, hogy hová vezet téged a festészet?

– Van, én gyerekkoromban is láttam magamat, tudtam, hogy ki fogok lépni abból a közegből. Borzasztó fontos, hogy meg tudok élni a munkámból, de ennél is fontosabb, ahogy a festményeim önálló életet élnek. Van, amelyik miatt sírtak örömükben, van olyan, amin összevesztek, és olyan is, amit elloptak. Mintha egy fa lennék, és a festményeim lennének az üzenetet hordozó levelek, amelyek saját utat járnak be. Ma már képeim megtalálhatók Európa minden országában, az Amerikai Egyesült Államokban, Dél-Amerikában és több afrikai országban. Akit további részletek érdekelnek, annak jó szívvel ajánlom a Jacky’s World című dokumentumfilmet, a honlapomat vagy a galéria facebook-oldalát. Persze, az egész nem létezne, ha otthon, édesanyámtól nem tanultam volna meg azt, hogy mennyi humor és irónia kell ahhoz, hogy működjenek a dolgok…

Forrás:librarius.hu